Sziasztok! Meghoztam az első részt. Nem fűzök hozzá nagy reményeket, de kezdetnek megfelel. Ha tetszett, dobjatok egy kommentet! Köszönöm. xx
- Tehát.. - ült le velem szembe Hanna, a legjobb barátnőm, akivel éppen azt terveztük, hogy hogyan lógunk be életünk első igazi bulijára. - Pontban este kilenckor lent kell lennünk a klub előtt. Akkor kezdik el beengedni a vendégeket. Mint azt te is tudod, hozzánk hasonlóan rengetegen próbálnak majd bejutni. Természetesen sikertelenül, mivel nincs meg a megfelelő tervük és.. - folytatta, de félbeszakítottam.
- Hanna.. Először azt beszéljük meg, hogy mi hogyan jutunk be, aztán ráérünk megvitatni a többiek esélytelen próbálkozásait, rendben? - mondtam, mire ő kicsit csalódottan felsóhajtott.
*****
- Tehát.. - ült le velem szembe Hanna, a legjobb barátnőm, akivel éppen azt terveztük, hogy hogyan lógunk be életünk első igazi bulijára. - Pontban este kilenckor lent kell lennünk a klub előtt. Akkor kezdik el beengedni a vendégeket. Mint azt te is tudod, hozzánk hasonlóan rengetegen próbálnak majd bejutni. Természetesen sikertelenül, mivel nincs meg a megfelelő tervük és.. - folytatta, de félbeszakítottam.
- Hanna.. Először azt beszéljük meg, hogy mi hogyan jutunk be, aztán ráérünk megvitatni a többiek esélytelen próbálkozásait, rendben? - mondtam, mire ő kicsit csalódottan felsóhajtott.
- Rendben. Szóval.. - kezdett bele újra, de megint közbevágtam.
- És az isten szerelmére, ne legyél már ilyen hivatalos! Nem sajtókonferencián vagyunk.
- Nem, de ettől függetlenül komolynak kell lennünk. - vágott vissza.
- Mondja ezt az, aki öt perce még a Mr. Hápi nevű gumikacsáját kereste üvöltözve. - vigyorogtam.
- Tudod, hogy milyen fontos nekem az a kacsa. - tette karba a kezét sértődötten.
- Igen, persze.. Térjünk inkább vissza a tervre. - tanácsoltam.
- Oké. Nos, akkor kilenckor a klub előtt. Ameddig az őrült rajongók próbálnak bejutni, addig mi besurranunk a hátsó bejáraton. - vázolta fel.
- És a biztonsági őrök? - kötöttem bele a tervbe.
- Elintézzük őket.
- És ugyan mivel? Lenyomunk pár karaterúgást, aztán megkötözzük és otthagyjuk őket az ajtó előtt? - kérdeztem, mire Hanna megforgatta a szemeit.
- Hallottál már a paprikasprayről?
- Jaa, hogy úgy.
- Meg amúgy is, nem kellene oda karaterúgás, úgyis elvarázsolnám őket a pillantásommal. - vigyorodott el önelégülten. És igaza volt. Hanna-nak hatalmas kék szemei voltak, amik azonnal rabul ejtettek mindenkit az ellenkező nemből. Illetve a lányok közül is sikerült már meghódítania egyeseket, akaratlanul is. És ez nem csak a szemével volt így. Gyönyörű összhatást keltett a viszonylag apró termete, középbarna haja, lágyan csillogó bőre és a már imént említett kék szeme, amiben visszatükröződött a határozott, ugyanakkor makacs és néha kicsit érzékeny személyisége. Időnként úgy éreztem magam mellette, mint valami csernobili szökevény.
- Te mindig olyan szerény vagy.. - vigyorodtam el én is. - Amúgy mit veszel fel? - váltottam témát.
- Nem igazán tudtam dönteni két ruha között. Reméltem, hogy majd segítesz. - nézett rám bociszemekkel, majd átsétált a szoba másik felébe, és előkotort a szekrényből két ruhát. Az egyik kezében egy pánt nélküli fekete ruha volt, a szabása egyszerű, de ugyanakkor sokat láttató. A másikban pedig egy felül fehér, alul világoskék koktélruha díszelgett.
- Egyértelműen a koktélruha. - biccentettem az általam említett ruhadarabra.
- Tudtam én, hogy ez lesz az igazi. Köszi! És te mit veszel fel? - kérdezte mosolyogva.
- Na látod, ez egy nagyon jó kérdés. Ötletem sincs. - sóhajtottam.
- Hmm.. És mi van azzal a bordó ruhával? - tűnődött Hanna.
- Ő.. Melyikre is gondolsz pontosan? - értetlenkedtem.
- Tudod, arra gondolok, amelyik a bálon volt rajtad.
- Basszus, tényleg! - kiáltottam fel, immár fülig érő szájjal. Apropó, a bál. Nemrég a sulink rendezett egy kisebb összejövetelt, ahol nem túl meglepő módon egyedül kellet megjelennem. Illetve kellett volna, ha Hanna nem utasított volna vissza mindenkit, és nem jött volna el velem. Egyikünk sem bánta meg, hogy nem kellett nyálasan lassúznunk valamelyik fiúval. Hiányozni fognak a gimis évek. Kilencedikben ismerkedtem meg Hanna-val. Eleinte szörnyen utáltuk egymást, mert mindketten plázacicának néztük a másikat. Aztán egymás mellé ültettek minket, úgyhogy kénytelenek voltunk elviselni egymást. Ez így ment hetekig, aztán egyszer, mint valami égi jel, megláttam, hogy Beatlest hallgat a lejátszóján, és nem bírtam ki, hogy ne kezdjek beszélgetni vele.
- Jól vagy? - vonta fel a szemöldökét Hanna.
- Mi? Ja, igen. Persze. - hebegtem kissé elérzékenyülve a rám törő emlékektől.
- Én most megyek és kezdek valamit a hajammal, addig te is szedd rendbe magad. - utasított, majd kotorászni kezdett a cuccai között, valószínűleg a hajvasalóját keresve. Én addig berobogtam a parányi fürdőszobánkba, és senkitől sem zavartatva lezuhanyoztam. Szerettem abban a lakásban lakni. Hanna-val közösen fizettük a lakbért, miután én összevesztem a szüleimmel, és el kellett költöznöm otthonról. Hanna pedig alapból egyedül lakott, úgyhogy jó ötletnek tűnt az összeköltözés. Jó volt végre a saját szabályaim szerint élni. Soha nem zavartuk egymást, mindig jól megoldottuk még a fürdőszoba beosztást is. Aranyéletünk volt, illetve még most is az van.
Éppen a hajszárítóval vacakoltam, mikor Hanna benyitott.
- Milyen vagyok? - faggatott, mire én végignéztem rajta, és mosolyogva bólintottam egyet.
- Jó ez a ruha.
- Ja, az. De hagylak, mert sosem leszel kész. És ha már itt tartunk, siethetnél egy kicsit. - mutatott a csuklójára, azon belül is a nemlétező órájára.
- Jól van na. - mondtam, majd becsuktam az ajtót, és folytattam a szerencsétlenkedést.
Húsz perc hajszárítás után úgy menekültem a fürdőszobából, mintha az életem múlt volna rajta. Sosem bírtam sokáig kis helyen, pláne ilyen melegben. Gyorsan előhalásztam a hőn szeretett bordó ruhámat, majd magamra kaptam. A tükörbe nézve egész normális látvány fogadott. A ruhám ugyanúgy állt rajtam, mint először. Még mindig kicsit szokatlan volt a számomra a mély dekoltázsa, de ez nem tántoríthatott el a célomtól. A sötétbarna hajamat hagytam lágyan a vállamra omlani. Mást úgyse nagyon tudtam volna csinálni vele, mivel.akárhogy szárítottam, mindig hullámos maradt kicsit. A szememet fekete szemhéjtussal húztam ki. Felkaptam egy sima fekete magassarkút, amit igazából teljes szívemből gyűlöltem, és legszívesebben bakancsban mentem volna. De ha az ember ki akar valahogy nézni, sokszor áldozatot kell hoznia. Úgy éreztem, hogy készen vagyok, úgyhogy kiültem Hanna mellé az erkélyre, rágyújtottam egy szál cigire és figyeltem, ahogy megy le a nap.
- Le kéne tenned. - szólalt meg Hanna.
- Tudom. De nem akarom. Amúgy is, minek?
- Talán, mert nem kéne meghalnod tüdőrákban. - válaszolta.
- Inkább haljak meg fiatalon. Nem akarok öreg lenni és ráncos. - magyaráztam.
- Ja, ahogy gyerekeket sem akarsz. És esküvőt sem. - folytatta.
- Tisztában vagyok a terveimmel. De mindegy, ez most lényegtelen.
- Az. Egyébként már vagy ezerszer mondtam, de ez nem egy egyszerű buli.
- Igen, tudom. Ez egy Forma-1 afterparty, ahol ott lesz a legtöbb pilóta, és blablabla.. - soroltam Hannát utánozva. Akárhányszor ezt mesélte, mindig csillogó szemekkel meredt a távolba. Biztos vagyok benne, hogy látta magát és a kedvenc pilótáját bevonulni az esküvőjükön. Háttérzenének az All my loving szólna, és fehér galambok repkednének a vendégek feje fölött. Remélem, most már érthető, hogy miért nem akarok esküvőt. Elég lenne az övét végigszenvedni.
- Most mondd, hogy nem szépek a fehér galambok! - vigyorgott rám, mintha kitalálta volna a gondolataimat.
- Tudod, hogy utálom a madarakat. - emlékeztettem arra az ominózus esetre, mikor az egyik kedves madárka az én kabátomon végezte el a dolgát.
- Faith, te mit nem utálsz? - játszotta a sértődöttet, de a telefonom időzítője miatt be kellett fejeznie a csodálatos színészi alakítását.
- Indulnunk kell. - közöltem, mire mindketten felálltunk, és a táskánkat felkapva az ajtó felé indultunk. Reszkessetek pilóták, jövünk!
- És az isten szerelmére, ne legyél már ilyen hivatalos! Nem sajtókonferencián vagyunk.
- Nem, de ettől függetlenül komolynak kell lennünk. - vágott vissza.
- Mondja ezt az, aki öt perce még a Mr. Hápi nevű gumikacsáját kereste üvöltözve. - vigyorogtam.
- Tudod, hogy milyen fontos nekem az a kacsa. - tette karba a kezét sértődötten.
- Igen, persze.. Térjünk inkább vissza a tervre. - tanácsoltam.
- Oké. Nos, akkor kilenckor a klub előtt. Ameddig az őrült rajongók próbálnak bejutni, addig mi besurranunk a hátsó bejáraton. - vázolta fel.
- És a biztonsági őrök? - kötöttem bele a tervbe.
- Elintézzük őket.
- És ugyan mivel? Lenyomunk pár karaterúgást, aztán megkötözzük és otthagyjuk őket az ajtó előtt? - kérdeztem, mire Hanna megforgatta a szemeit.
- Hallottál már a paprikasprayről?
- Jaa, hogy úgy.
- Meg amúgy is, nem kellene oda karaterúgás, úgyis elvarázsolnám őket a pillantásommal. - vigyorodott el önelégülten. És igaza volt. Hanna-nak hatalmas kék szemei voltak, amik azonnal rabul ejtettek mindenkit az ellenkező nemből. Illetve a lányok közül is sikerült már meghódítania egyeseket, akaratlanul is. És ez nem csak a szemével volt így. Gyönyörű összhatást keltett a viszonylag apró termete, középbarna haja, lágyan csillogó bőre és a már imént említett kék szeme, amiben visszatükröződött a határozott, ugyanakkor makacs és néha kicsit érzékeny személyisége. Időnként úgy éreztem magam mellette, mint valami csernobili szökevény.
- Te mindig olyan szerény vagy.. - vigyorodtam el én is. - Amúgy mit veszel fel? - váltottam témát.
- Nem igazán tudtam dönteni két ruha között. Reméltem, hogy majd segítesz. - nézett rám bociszemekkel, majd átsétált a szoba másik felébe, és előkotort a szekrényből két ruhát. Az egyik kezében egy pánt nélküli fekete ruha volt, a szabása egyszerű, de ugyanakkor sokat láttató. A másikban pedig egy felül fehér, alul világoskék koktélruha díszelgett.
- Egyértelműen a koktélruha. - biccentettem az általam említett ruhadarabra.
- Tudtam én, hogy ez lesz az igazi. Köszi! És te mit veszel fel? - kérdezte mosolyogva.
- Na látod, ez egy nagyon jó kérdés. Ötletem sincs. - sóhajtottam.
- Hmm.. És mi van azzal a bordó ruhával? - tűnődött Hanna.
- Ő.. Melyikre is gondolsz pontosan? - értetlenkedtem.
- Tudod, arra gondolok, amelyik a bálon volt rajtad.
- Basszus, tényleg! - kiáltottam fel, immár fülig érő szájjal. Apropó, a bál. Nemrég a sulink rendezett egy kisebb összejövetelt, ahol nem túl meglepő módon egyedül kellet megjelennem. Illetve kellett volna, ha Hanna nem utasított volna vissza mindenkit, és nem jött volna el velem. Egyikünk sem bánta meg, hogy nem kellett nyálasan lassúznunk valamelyik fiúval. Hiányozni fognak a gimis évek. Kilencedikben ismerkedtem meg Hanna-val. Eleinte szörnyen utáltuk egymást, mert mindketten plázacicának néztük a másikat. Aztán egymás mellé ültettek minket, úgyhogy kénytelenek voltunk elviselni egymást. Ez így ment hetekig, aztán egyszer, mint valami égi jel, megláttam, hogy Beatlest hallgat a lejátszóján, és nem bírtam ki, hogy ne kezdjek beszélgetni vele.
- Jól vagy? - vonta fel a szemöldökét Hanna.
- Mi? Ja, igen. Persze. - hebegtem kissé elérzékenyülve a rám törő emlékektől.
- Én most megyek és kezdek valamit a hajammal, addig te is szedd rendbe magad. - utasított, majd kotorászni kezdett a cuccai között, valószínűleg a hajvasalóját keresve. Én addig berobogtam a parányi fürdőszobánkba, és senkitől sem zavartatva lezuhanyoztam. Szerettem abban a lakásban lakni. Hanna-val közösen fizettük a lakbért, miután én összevesztem a szüleimmel, és el kellett költöznöm otthonról. Hanna pedig alapból egyedül lakott, úgyhogy jó ötletnek tűnt az összeköltözés. Jó volt végre a saját szabályaim szerint élni. Soha nem zavartuk egymást, mindig jól megoldottuk még a fürdőszoba beosztást is. Aranyéletünk volt, illetve még most is az van.
Éppen a hajszárítóval vacakoltam, mikor Hanna benyitott.
- Milyen vagyok? - faggatott, mire én végignéztem rajta, és mosolyogva bólintottam egyet.
- Jó ez a ruha.
- Ja, az. De hagylak, mert sosem leszel kész. És ha már itt tartunk, siethetnél egy kicsit. - mutatott a csuklójára, azon belül is a nemlétező órájára.
- Jól van na. - mondtam, majd becsuktam az ajtót, és folytattam a szerencsétlenkedést.
Húsz perc hajszárítás után úgy menekültem a fürdőszobából, mintha az életem múlt volna rajta. Sosem bírtam sokáig kis helyen, pláne ilyen melegben. Gyorsan előhalásztam a hőn szeretett bordó ruhámat, majd magamra kaptam. A tükörbe nézve egész normális látvány fogadott. A ruhám ugyanúgy állt rajtam, mint először. Még mindig kicsit szokatlan volt a számomra a mély dekoltázsa, de ez nem tántoríthatott el a célomtól. A sötétbarna hajamat hagytam lágyan a vállamra omlani. Mást úgyse nagyon tudtam volna csinálni vele, mivel.akárhogy szárítottam, mindig hullámos maradt kicsit. A szememet fekete szemhéjtussal húztam ki. Felkaptam egy sima fekete magassarkút, amit igazából teljes szívemből gyűlöltem, és legszívesebben bakancsban mentem volna. De ha az ember ki akar valahogy nézni, sokszor áldozatot kell hoznia. Úgy éreztem, hogy készen vagyok, úgyhogy kiültem Hanna mellé az erkélyre, rágyújtottam egy szál cigire és figyeltem, ahogy megy le a nap.
- Le kéne tenned. - szólalt meg Hanna.
- Tudom. De nem akarom. Amúgy is, minek?
- Talán, mert nem kéne meghalnod tüdőrákban. - válaszolta.
- Inkább haljak meg fiatalon. Nem akarok öreg lenni és ráncos. - magyaráztam.
- Ja, ahogy gyerekeket sem akarsz. És esküvőt sem. - folytatta.
- Tisztában vagyok a terveimmel. De mindegy, ez most lényegtelen.
- Az. Egyébként már vagy ezerszer mondtam, de ez nem egy egyszerű buli.
- Igen, tudom. Ez egy Forma-1 afterparty, ahol ott lesz a legtöbb pilóta, és blablabla.. - soroltam Hannát utánozva. Akárhányszor ezt mesélte, mindig csillogó szemekkel meredt a távolba. Biztos vagyok benne, hogy látta magát és a kedvenc pilótáját bevonulni az esküvőjükön. Háttérzenének az All my loving szólna, és fehér galambok repkednének a vendégek feje fölött. Remélem, most már érthető, hogy miért nem akarok esküvőt. Elég lenne az övét végigszenvedni.
- Most mondd, hogy nem szépek a fehér galambok! - vigyorgott rám, mintha kitalálta volna a gondolataimat.
- Tudod, hogy utálom a madarakat. - emlékeztettem arra az ominózus esetre, mikor az egyik kedves madárka az én kabátomon végezte el a dolgát.
- Faith, te mit nem utálsz? - játszotta a sértődöttet, de a telefonom időzítője miatt be kellett fejeznie a csodálatos színészi alakítását.
- Indulnunk kell. - közöltem, mire mindketten felálltunk, és a táskánkat felkapva az ajtó felé indultunk. Reszkessetek pilóták, jövünk!
