Mosolyogva figyeltem, ahogy Hanna és Sebastian táncolnak. Örültem, hogy neki legalább jó estéje van. Úgy néz ki, ez a bulizás nem az én világom. Se a zene, se a tömeg.. Nem nekem való. Éppen indulni készültem, hogy szóljak Hanna-nak, elmegyek, mikor egy ismeretlen hang szólalt meg mellettem.
- Hova-hova, kislány? - búgta egy kb. 170 cm magas, borostás, ránézésre spanyol, esetleg olasz tag. Nem tűnt túl józannak, ami még inkább arra ösztönzött, hogy hazamenjek.
- El. - válaszoltam egyszerűen, és már indultam is volna, mikor a "beszélgetőpartnerem" visszarántott, mire én lendületből nyakon vágtam. Szerencsétlen feljajdult, akkorát csattant. Újabban egyre többet kerültem a középpontba, aminek nem igazán ürültem, úgyhogy faképnél hagytam a részeg kaszanovát, és elindultam a lassúzó Hannáék felé.
- Na de Senorita! - kiáltott utánam a hódolóm.
- Akarsz még egyet? - kérdeztem félig hátrafordulva, de mivel nem jött válasz, azonnal vissza is fordultam, és folytattam az utat Rómeó és Júlia felé. De nem jutottam túl sokáig, mivel Hanna és Sebastian egyre inkább közeledtek egymáshoz, ami azt jelentette, hogy hamarosan falni fogják egymást. Nem akartam pillanatromboló lenni - pedig már tényleg nagyon mentem volna- , úgyhogy fogtam magam, és átsétáltam a helység legsötétebb és egyben talán a legnyugodtabb asztalához is, ami éppen akkor vált szabaddá. Ledobtam magam az egyik székre, és keresztbe tett lábakkal vártam, hogy teljen az idő. Az újonnan született gerlepár hamarosan visszaült a társaság többi részéhez, és láthatóan jól szórakoztak. Nem sokkal később csatlakozott hozzájuk egy napszemüveges, baseball sapkás, viszonylag alacsony, de nálam még így is sokkal magasabb srác. Kicsit idősebbnek tűnt a többieknél, bár a szemüveg kitakarta a fél arcát. Amit tűző napnál még meg is értettem volna, de az éjszaka közepén, egy klubban.. Valószínűleg túl szembetűnően bámultam őket, legalábbis abból, hogy felém mutogattak, erre következtettem. Kínomban nem tudtam mit csinálni, úgyhogy eleresztettem egy bárgyú vigyort, és reméltem, hogy megúszom ennyivel. De nem, miért is történne akár csak egyszer valami úgy, ahogy akarom? Pillanatokon belül megindult felém Hanna, azzal a tipikus "kééérleeek" arckifejezésével, amiből arra következtettem, hogy oda akar rángatni maguk közé.
- Gyere már oda hozzánk! Ne legyél ennyire antiszociális! Bulizni jöttünk nem? - tette csípőre a kezét.
- De, csak.. Nekem ez valahogy nem megy. Mármint.. - dadogtam.
- Na jó, nem érdekel semmilyen kifogás. Jössz és kész! - jelentette ki, majd megfogta mindkét karomat, és húzott maga után. Mikor sikerült odaráncigálnia az asztalukhoz, baromi kínosan éreztem magam.
- Hello. Megint. - köszöntem a társaságnak. Mindenki mosolyogva visszaköszönt, kivéve egyvalakit. A napszemüveges srác csak fapofával ült, majd mikor megunta, hogy nézem, unottan biccentett. Valamiért egyszerre dühített, és egyszerre volt szimpatikus ez a hűvösség.
Miután sikerült nekem helyet szorítani Hanna mellett, kezdtem egészen jól érezni magam. Meglepően sokat mosolyogtam, amint Hanna a régi gimis hülyeségeinket mesélte. Néha a vigyorgáshoz kisebb feszengés is járt, mivel rengeteg cikis sztorit sikerült begyűjtenem négy év alatt. Például mikor beszorultam az egyik wc-fülkébe, és eszeveszetten üvöltöttem, hogy engedjenek ki, aztán eszembe jutott, hogy talán el kéne fordítani a zárat. Egy idő után a középiskolás szerelmekre terelődött a szó, ami engem nem érintett túlzottan.
- Na és, veled mi a helyzet? - kérdezte Sebastian.
- Semmi.
- Naa, mi történt? Mesélj már! - nézett rám kérlelő tekintettel.
- Tényleg semmi. Nekem valahogy kimaradtak a nyálas lassúzások, meg a többi hasonló dolog.
- Akkor gondolom kimaradtál az extrémebb dolgokból. - vigyorgott egy sokat sejtető szemöldökhúzogatás kíséretében Heikki, akiről megtudtam, hogy Sebastian személyi edzője.
- A kis szent. - mondta egy számomra ismeretlen szőke lány, miközben megsemmisítően vigyorgott, amolyan "soha nem lesz barátja" nézéssel. Igazából nem tudom, mit keresett az asztalnál, nem is beszélt sokat. Szimplán csak vihorászott, meg dobálta a haját. Időnként "véletlenül" hozzásimult a napszemüveges sráchoz, akit nem érdekelte különösebben. Úgy tűnt, ha leomlott volna az épület teteje, ő akkor is fapofával ült volna a helyén.
- Nem jöttök táncolni? - érdeklődött Hanna.
- Én szívesen megyek. - pattant fel idétlen vigyorral a plasztikcica.
- Én is. - követte Heikki.
- Faith?
- Hanna, ezt most te sem gondoltad komolyan.. - jelentettem ki.
- Hát jó. - sóhajtott fel, majd hátat fordított, és táncolni indultak Sebbel, Heikkivel és a szőke lánnyal.
Egyedül maradtam a szemüveges sráccal, akinek még mindig nem tudtam a nevét. Időközben lekerült a baseball sapka, ami eddig a haját takarta. Egészen világos haja volt, igaz nem annyira, mint Heikkinek. Egy ideig csak ültünk, és bámultuk a csapat táncoló felét, majd nem bírtam megállni, hogy megszólaljak.
- Miért van rajtad szemüveg?
- He? - nézett fel rám.
- Azt kérdeztem, hogy miért van rajtad szemüveg az éjszaka közepén. - mutattam fekete lencséjű kiegészítőre.
- Érzékeny a szemem. - világosított fel. A hangja mély volt és rekedtes. Valami furcsa oknál fogva kirázott a hideg, ahogy hozzám szólt. Nem tűnt úgy, mintha különösebben érdekelné a beszélgetésindítási kísérletem, úgyhogy inkább békén hagytam. Egy idő után már baromira untam a diszkós zenét. A pokolra kívántam a DJ-t, és az összes idétlenül billegő lányt, a tíz centis tűsarkújukkal együtt. Mikor már nagyon kezdett idegesíteni az átmeneti halláskárosodás, fogtam magam és felálltam, azzal a céllal, hogy kimegyek. A székem nem értett velem egyet, és annyira beakadt a ruhám, hogy mozdulni se tudtam anélkül, hogy elszakítanám. Először próbáltam óvatosan kiszedni az apróbb résből, ahová beszorult, majd meguntam, és elkezdtem ráncigálni, mint valami elmebeteg. Egy halkabb sóhajt hallottam magam mellől - ami normál esetben hangos lett volna -, majd a nem túl beszédes társaságom felállt, és két másodperc alatt megoldotta a problémámat. Eldünnyögtem egy "köszi"-t, aztán végre sikerült kivánszorognom az épületből.
Az arcomba csapó hűvös szellő megváltás volt a benti levegőhöz képest. A füstgéptől teljesen megtelt a tüdőm vaníliaillatú füsttel. Gondoltam, akkor már minden mindegy alapon rágyújtok egy szál cigire is. Ha eddig nem lettem rákos, majd most az leszek. Éppen a táskámból próbáltam előhalászni a cigisdobozt, mikor hallottam csukódni mögöttem az ajtót. Nem fordultam hátra, inkább meggyújtottam a nagy nehezen elővett cigit.
- Tudsz adni egy szálat? - kérdezte egy már-már ismerős hang.
- Persze. - nyújtottam a szőke srác felé a dobozt.
- Köszi. - nézett rám hálásan Heikki.
- Hogyhogy kijöttél? - érdeklődtem.
- Kezdtem nagyon unni Tiffany nyavalygását, Sebastianékat meg nem akartam zavarni azzal, hogy útban vagyok. - magyarázta.
- Aha.. Tiffany gondolom az a szőke csaj volt, aki próbált rámászni Mr. Jégcsapra. - emlékeztem vissza a "véletlen" összeérő lábukra.
- Ja, szörnyű. Esküszöm, hogy inkább költöznék egy hétre Szibériába, csak ne legyen a közelemben.
- Teljesen megértelek.
- És Kimivel mi a helyzet? - kérdezte.
- Kivel?
- Mr. Jégcsap. - világosított fel.
- Ja, hogy úgy. Semmi. És mikor azt mondom, hogy semmi, azt értsd úgy, hogy tényleg semmi. - válaszoltam.
- Na, igen. Nehéz eset. Szerintem én most visszamegyek, mielőtt Tiffany kiborítja Sebastianékat is. Te nem jössz vissza? - mosolygott.
- Nem, szerintem én hazamegyek. Ha minden jól megy Hannáékkal, akkor valószínűleg még találkozunk. - mosolyogtam vissza, bár nem hittem, hogy valaha találkozni fogunk még.
- Hát, akkor szia! - intett egyet, majd visszament a klubba.
- Szia! - köszöntem már csak Heikki hűlt helyének, majd elindultam hazafelé.
- Hova-hova, kislány? - búgta egy kb. 170 cm magas, borostás, ránézésre spanyol, esetleg olasz tag. Nem tűnt túl józannak, ami még inkább arra ösztönzött, hogy hazamenjek.
- El. - válaszoltam egyszerűen, és már indultam is volna, mikor a "beszélgetőpartnerem" visszarántott, mire én lendületből nyakon vágtam. Szerencsétlen feljajdult, akkorát csattant. Újabban egyre többet kerültem a középpontba, aminek nem igazán ürültem, úgyhogy faképnél hagytam a részeg kaszanovát, és elindultam a lassúzó Hannáék felé.
- Na de Senorita! - kiáltott utánam a hódolóm.
- Akarsz még egyet? - kérdeztem félig hátrafordulva, de mivel nem jött válasz, azonnal vissza is fordultam, és folytattam az utat Rómeó és Júlia felé. De nem jutottam túl sokáig, mivel Hanna és Sebastian egyre inkább közeledtek egymáshoz, ami azt jelentette, hogy hamarosan falni fogják egymást. Nem akartam pillanatromboló lenni - pedig már tényleg nagyon mentem volna- , úgyhogy fogtam magam, és átsétáltam a helység legsötétebb és egyben talán a legnyugodtabb asztalához is, ami éppen akkor vált szabaddá. Ledobtam magam az egyik székre, és keresztbe tett lábakkal vártam, hogy teljen az idő. Az újonnan született gerlepár hamarosan visszaült a társaság többi részéhez, és láthatóan jól szórakoztak. Nem sokkal később csatlakozott hozzájuk egy napszemüveges, baseball sapkás, viszonylag alacsony, de nálam még így is sokkal magasabb srác. Kicsit idősebbnek tűnt a többieknél, bár a szemüveg kitakarta a fél arcát. Amit tűző napnál még meg is értettem volna, de az éjszaka közepén, egy klubban.. Valószínűleg túl szembetűnően bámultam őket, legalábbis abból, hogy felém mutogattak, erre következtettem. Kínomban nem tudtam mit csinálni, úgyhogy eleresztettem egy bárgyú vigyort, és reméltem, hogy megúszom ennyivel. De nem, miért is történne akár csak egyszer valami úgy, ahogy akarom? Pillanatokon belül megindult felém Hanna, azzal a tipikus "kééérleeek" arckifejezésével, amiből arra következtettem, hogy oda akar rángatni maguk közé.
- Gyere már oda hozzánk! Ne legyél ennyire antiszociális! Bulizni jöttünk nem? - tette csípőre a kezét.
- De, csak.. Nekem ez valahogy nem megy. Mármint.. - dadogtam.
- Na jó, nem érdekel semmilyen kifogás. Jössz és kész! - jelentette ki, majd megfogta mindkét karomat, és húzott maga után. Mikor sikerült odaráncigálnia az asztalukhoz, baromi kínosan éreztem magam.
- Hello. Megint. - köszöntem a társaságnak. Mindenki mosolyogva visszaköszönt, kivéve egyvalakit. A napszemüveges srác csak fapofával ült, majd mikor megunta, hogy nézem, unottan biccentett. Valamiért egyszerre dühített, és egyszerre volt szimpatikus ez a hűvösség.
Miután sikerült nekem helyet szorítani Hanna mellett, kezdtem egészen jól érezni magam. Meglepően sokat mosolyogtam, amint Hanna a régi gimis hülyeségeinket mesélte. Néha a vigyorgáshoz kisebb feszengés is járt, mivel rengeteg cikis sztorit sikerült begyűjtenem négy év alatt. Például mikor beszorultam az egyik wc-fülkébe, és eszeveszetten üvöltöttem, hogy engedjenek ki, aztán eszembe jutott, hogy talán el kéne fordítani a zárat. Egy idő után a középiskolás szerelmekre terelődött a szó, ami engem nem érintett túlzottan.
- Na és, veled mi a helyzet? - kérdezte Sebastian.
- Semmi.
- Naa, mi történt? Mesélj már! - nézett rám kérlelő tekintettel.
- Tényleg semmi. Nekem valahogy kimaradtak a nyálas lassúzások, meg a többi hasonló dolog.
- Akkor gondolom kimaradtál az extrémebb dolgokból. - vigyorgott egy sokat sejtető szemöldökhúzogatás kíséretében Heikki, akiről megtudtam, hogy Sebastian személyi edzője.
- A kis szent. - mondta egy számomra ismeretlen szőke lány, miközben megsemmisítően vigyorgott, amolyan "soha nem lesz barátja" nézéssel. Igazából nem tudom, mit keresett az asztalnál, nem is beszélt sokat. Szimplán csak vihorászott, meg dobálta a haját. Időnként "véletlenül" hozzásimult a napszemüveges sráchoz, akit nem érdekelte különösebben. Úgy tűnt, ha leomlott volna az épület teteje, ő akkor is fapofával ült volna a helyén.
- Nem jöttök táncolni? - érdeklődött Hanna.
- Én szívesen megyek. - pattant fel idétlen vigyorral a plasztikcica.
- Én is. - követte Heikki.
- Faith?
- Hanna, ezt most te sem gondoltad komolyan.. - jelentettem ki.
- Hát jó. - sóhajtott fel, majd hátat fordított, és táncolni indultak Sebbel, Heikkivel és a szőke lánnyal.
Egyedül maradtam a szemüveges sráccal, akinek még mindig nem tudtam a nevét. Időközben lekerült a baseball sapka, ami eddig a haját takarta. Egészen világos haja volt, igaz nem annyira, mint Heikkinek. Egy ideig csak ültünk, és bámultuk a csapat táncoló felét, majd nem bírtam megállni, hogy megszólaljak.
- Miért van rajtad szemüveg?
- He? - nézett fel rám.
- Azt kérdeztem, hogy miért van rajtad szemüveg az éjszaka közepén. - mutattam fekete lencséjű kiegészítőre.
- Érzékeny a szemem. - világosított fel. A hangja mély volt és rekedtes. Valami furcsa oknál fogva kirázott a hideg, ahogy hozzám szólt. Nem tűnt úgy, mintha különösebben érdekelné a beszélgetésindítási kísérletem, úgyhogy inkább békén hagytam. Egy idő után már baromira untam a diszkós zenét. A pokolra kívántam a DJ-t, és az összes idétlenül billegő lányt, a tíz centis tűsarkújukkal együtt. Mikor már nagyon kezdett idegesíteni az átmeneti halláskárosodás, fogtam magam és felálltam, azzal a céllal, hogy kimegyek. A székem nem értett velem egyet, és annyira beakadt a ruhám, hogy mozdulni se tudtam anélkül, hogy elszakítanám. Először próbáltam óvatosan kiszedni az apróbb résből, ahová beszorult, majd meguntam, és elkezdtem ráncigálni, mint valami elmebeteg. Egy halkabb sóhajt hallottam magam mellől - ami normál esetben hangos lett volna -, majd a nem túl beszédes társaságom felállt, és két másodperc alatt megoldotta a problémámat. Eldünnyögtem egy "köszi"-t, aztán végre sikerült kivánszorognom az épületből.
Az arcomba csapó hűvös szellő megváltás volt a benti levegőhöz képest. A füstgéptől teljesen megtelt a tüdőm vaníliaillatú füsttel. Gondoltam, akkor már minden mindegy alapon rágyújtok egy szál cigire is. Ha eddig nem lettem rákos, majd most az leszek. Éppen a táskámból próbáltam előhalászni a cigisdobozt, mikor hallottam csukódni mögöttem az ajtót. Nem fordultam hátra, inkább meggyújtottam a nagy nehezen elővett cigit.
- Tudsz adni egy szálat? - kérdezte egy már-már ismerős hang.
- Persze. - nyújtottam a szőke srác felé a dobozt.
- Köszi. - nézett rám hálásan Heikki.
- Hogyhogy kijöttél? - érdeklődtem.
- Kezdtem nagyon unni Tiffany nyavalygását, Sebastianékat meg nem akartam zavarni azzal, hogy útban vagyok. - magyarázta.
- Aha.. Tiffany gondolom az a szőke csaj volt, aki próbált rámászni Mr. Jégcsapra. - emlékeztem vissza a "véletlen" összeérő lábukra.
- Ja, szörnyű. Esküszöm, hogy inkább költöznék egy hétre Szibériába, csak ne legyen a közelemben.
- Teljesen megértelek.
- És Kimivel mi a helyzet? - kérdezte.
- Kivel?
- Mr. Jégcsap. - világosított fel.
- Ja, hogy úgy. Semmi. És mikor azt mondom, hogy semmi, azt értsd úgy, hogy tényleg semmi. - válaszoltam.
- Na, igen. Nehéz eset. Szerintem én most visszamegyek, mielőtt Tiffany kiborítja Sebastianékat is. Te nem jössz vissza? - mosolygott.
- Nem, szerintem én hazamegyek. Ha minden jól megy Hannáékkal, akkor valószínűleg még találkozunk. - mosolyogtam vissza, bár nem hittem, hogy valaha találkozni fogunk még.
- Hát, akkor szia! - intett egyet, majd visszament a klubba.
- Szia! - köszöntem már csak Heikki hűlt helyének, majd elindultam hazafelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése