07.

Hogy őszinte legyek, semmi kedvem nem volt Heikkivel randizni. Örülnöm kellett volna, hogy elhívott, mivel igen ritka eseménynek számított az életemben az ilyesmi. Valahogy mégsem voltam boldog.
- Mi a baj? - kérdezte Heikki, mikor már a kocsijában ültünk.
- Semmi. - varázsoltam műmosolyt az arcomra. - Na, és hova megyünk?
- Mit szólnál egy klubhoz? - vetette fel. Nem igazán villanyozott fel az ötlet, tekintve, hogy legutóbb sem élveztem annyira.
- Mi lenne, ha szimplán csak sétálnánk? - javasoltam.
- Mi a bajod a klubokkal? - nézett sértődötten.
- Semmi, egyszerűen csak nincs kedvem hozzá. Szóval, séta?
- Legyen. - sóhajtott fel, majd megbékülve a helyzettel, elmosolyodott. Erőtlenül visszamosolyogtam, mire ő gázt adott, és elindultunk. Fogalmam sem volt, hogy hová visz. Útközben megfordult a fejemben, hogy mégsem tetszik neki az ötletem, és mégis elvisz egy szórakozóhelyre, de szerencsémre nem így tett. Úgy húsz perc csendes kocsikázás után leparkolt egy fás területen, én pedig lehúztam az ablakot, hogy végre levegőhöz jussak. Nem bírtam a sokáig tartó autóban ülést, mert mindig elkapott a hányinger, útközben pedig nem akartam lehúzni az ablakot, mert egyrészt összeborzolta volna a már amúgy is szénaboglyára hasonlító hajamat, másrészt meg a mellettem ülőt sem akartam zavarni.
- Nem szállunk ki? - érdeklődtem.
- Először had kérdezzek valamit. - húzta le Heikki is az ablakot.
- Rajta. - bámultam a tájat.
- Mit kerestél tegnap Kiminél? - kérdezte cseppet sem kedves hangon. Meglepődtem a kérdésen. Egyrészt azért, mert egy szóval sem említettem neki. Bár igaz, hogy a Lotusos pólómból, és abból, hogy Kimivel érkeztem meg a pályára, nem volt nehéz kitalálni. Másrészt pedig meghökkentett a hangsúly, amivel feltette a kérdést.
- Tegnap, miután otthagytatok, és Hanna nem vette fel a telefont, felajánlotta, hogy aludjak a szállodában, ahol megszáll a hétvégén. Egyébként meg miért érdekel? - vontam kérdőre ugyanolyan hangsúllyal, mint ő engem.
- Csak kérdeztem. - bámult ki az ablakon, mire én nem igazán tudtam mit mondani, úgyhogy kiszálltam a kocsiból, és sétálni kezdtem. A levegő kicsit nyirkos volt a közeledő esőtől. Fák zöldelltek a járda két szélén. Körülbelül tíz méterenként el volt helyezve egy-egy pad, én pedig a számomra legszimpatikusabbra leültem. Rozoga, elhanyagolt pad volt, mégis nagyon kényelmes. Előhalásztam a zsebemből a hőn szeretett Marlboros dobozomat, majd kivettem egy szálat, és meggyújtottam. Percekkel később már Heikki is ott ült mellettem, némán, miközben hallgattuk a szél susogását a levelek között. Kérdően felé nyújtottam a dobozt, mire ő kivette belőle a gyújtót, egy szálat, majd ő is rágyújtott.
- Ne haragudj, de eléggé megkedveltelek. Kimi meg, tudod.. Mindent megdug, ami mozog. - tette tarkóra a kezét, miközben felfelé bámult.
- Érdekes, engem nem dugott meg, pedig ha minden igaz, akkor mozgok. - vizsgáltam a bakancsom orrát.
- Béke? - nyújtotta felém a kisujját, mintha csak az óvodában lennénk, és én elvettem volna tőle a pudingját.
- Béke. - ráztam meg az ujját, elmosolyodva a saját gyerekességünkön. - Egyébként alig tudok rólad valamit. - közöltem a nyilvánvaló dolgot, mire ő mesélni kezdett. Mesélt a gyerekkoráról, a szüleiről, az életéről. Valójában szinte mindenről. Órákig ültünk azon a padon, és a kezdeti kedvetlenség helyét átvette a jókedv, és az öröm. Időközben elfogyott az egész doboz cigi, aminek köszönhetően kicsit émelyegtem.
- Jól vagy? - érdeklődött Heikki, mikor imbolyogva lépegetni kezdtem előre.
- Persze, csak nem tesz jót egyhuzamban ennyi kátrány a tüdőmnek. - válaszoltam, majd mikor majdnem elestem, a segítségemre sietett.
- Köszi. - hálálkodtam.
- Semmiség. Kimi most biztos rajtad röhögne. - motyogta.
- Tessék? - vontam fel a szemöldököm.
- Most mondd, hogy nincs igazam. - háborodott fel, voltaképpen a semmin.
- Nincs igazad. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
- Nem tudom, hogy mit eszel rajta.
- Mi van? - akadtam ki.
- Látom ám, hogyan nézel rá. Teljesen máshogy, mint rám. Akárhányszor megjelenik a közeledben, te nyálcsorgatva bámulod.
- Könyörgöm, Heikki. Ne legyél már ennyire gyerekes! Nem nézek rá sehogy. És ne sértődj meg, de rád sem. Ne érts félre, kedvellek, de alig ismerlek, te meg már teljesen féltékeny vagy Kimire. - emeltem fel a hangom.
- Ne haragudj. - kért bocsánatot dünnyögve, aznap más másodszor. Egyszerre dühített, és egyszerre sajnáltam.
- Nem haragszom, egyszerűen csak furcsállom, hogy kiakadsz a semmin. Sajnálom. - néztem rá bocsánatkérően, mire ő biztatóan elmosolyodott, és átkarolt. A pulzusom a kelleténél magasabbra emelkedett. Nem tudom, hogy azért, mert Heikki olyan közel húzott magához, vagy egyszerűen csak azért, mert életemben talán először közeledett valaki hozzám. Mindenesetre eléggé zavarban voltam. Heikki úgy tűnt, hogy élvezte a helyzetet. Csendben lépkedtünk tovább, vissza a kocsihoz. Heikki kinyitotta nekem az ajtót, én pedig lehuppantam az anyósülésre, majd ő is beült mellém.
- És, most hova? - babráltam a Kimitől kapott pólóm aljával.
- Hát, ami az illeti, én rohadt éhes vagyok. - simogatta meg a hasát.
- Meki?
- Persze. Tudod te, hogy mennyi a valódi hústartalma annak a hamburgernek, amit ott árulnak?
- Nem, és nem is akarom tudni. - jelentettem ki.
- Salátabár? - csillant fel a szeme.
- Nem vagyok kecske. - tettem karba a kezem.
- Nehéz eset vagy. - sóhajtott fel.
- Akkor mi lesz? Meki? - próbálkoztam be még egyszer.
- Legyen. - adta be végül a derekát.
Az az igazság, hogy szörnyen különböztünk Heikkivel. Ő sportos volt, fitt, egészséges, én meg vézna, lusta, és egészségtelen. Igazából meglepett, hogy korábban elfogadta a cigit. Talán ezzel próbálta kompenzálni a túlzott egészségmániáját. Pedig szerintem kellemesebb elhízni a zsíros kajáktól, mint meghalni mondjuk tüdőrákban. Bár ami engem illet, meg szem szólalhatnék, tekintve, hogy évente egyszer, ha zöldségek közelébe mentem.
A mekibe érve megcsapott az a tipikus hamburger illat, amitől mindig annyira éhes lettem, akárhányszor elhaladtam egy-egy ilyen kajálda mellett. Heikki elborzadva nézte, ahogy egy túlsúlyos kisgyerek már a második Big Mac-et majszolta egyhuzamban.
- Ez lenne a jövő nemzedéke. - mutatott körbe. A megjegyzése kicsit túl hangosra sikeredett, legalábbis a halk morgolódás, és az őt fejbetaláló sült krumpli ezt sejtette. Kuncogni kezdtem, ahogy a hajából próbálta kiszedni a krumplit.
- Köszi az együttérzést. - motyogta ingerülten.
- Ha látnád magad, hidd el, neked is röhögnöd kéne. - vigyorogtam, mire ő szemforgatva túrta át még  egyszer utoljára a haját, kajacafatokat keresve.
- Ugye kijött az összes? - pillantott rám kérdőn, mire én bólintottam.
Időközben sikerült beállnunk a sorba, én pedig döntésképtelenné váltam. Jobbnál jobbnak kinéző menük sorakoztak a kijelzőkön.
- Szerintem én egy McRoyal menüt eszem. - állapodtam meg végül a baconös csoda mellett, pont jókor, mivel végre mi jöttünk a sorban.
- Sziasztok, mit adhatok? - kérdezte műmosollyal, mekis sapkával a fején a pult mögött álló lány.
- Van valamilyen salátátok? - rágta a szája szélét Heikki.
- Persze, csirkesaláta? - mutatott a pultra kihelyezett mintatermékre.
- Ja, az jó lesz. Akkor egy csirkesaláta, meg egy McRoyal menü. - mondta Heikki, mire a lány beütötte a gépbe, és elkérte a pénzt. Heikki egyedül akarta kifizetni, de könyörögtem, hogy hagy fizessem ki a saját részemet. Bár igaz, ami igaz, pénzügyileg már korántsem álltam olyan jól, mint szerettem volna.
- Nem. - utasította el a felé nyújtott papírpénzt.
- De igen. - erőszakoltam bele a kezébe, mire az eladó lány furcsán nézett ránk. Bár mint később kiderült, egyáltalán nem emiatt az akcióm miatt.